A meló szar. Alapvetően szeretném, de rohadt gyors vagyok, és az elmúlt napok statisztikája alapján sikerült pont úgy belőniük a darabbért, hogy még a 3600-at se keressem meg a melóval. Nem akarok tovább itt dolgozni. Sikerült összebalhéznom a du-os csoportvezetővel is, amit ugyan lerendeztünk, de akkor is. Nekem ez így nem jó, hogy még a minimumot se érem el az adatrögzítésben. Legalábbis az egyik napon, amiről van statisztikánk, és már számít is, azon nem sikerült (jó, mondjuk csak 8-ig voltunk). Az előtte napomon felidegesítettek, akkor nem is akartam normálisan dolgozni, de az még órabéres szerződéssel volt. Keresek mást, hátha találok.

Nagyon fárasztó a 8 óra munka, 3-4 óra utazás naponta, de mostanában legalább a buszon már tudok aludni. Alig tudom mellette elintézni a dolgaimat, de azért szeretném én ezt, ha tudnék is vele tényleg pénzt keresni. Meglátjuk.

És amikor a barátságaim egy része rendbe jönni látszik, akkor persze, hogy egy másik emberben meg csalódom. Pedig megígérted, hogy nem így lesz!

Bizony. 7 hónapja...

22 éves, alig használt torkomat és jobb fülemet elcserélném egy újabbra, egészségesebbre.

Nem értem. Komolyan nem értem.
Ma van a nagypapám halálának a 3. hónapfordulója. Tegnap pusztult el az a kis picinység, aki itt volt velem vagy másfél hónapja. Erre egyik pillanatról a másikra már nincs...
Miért történik ez? Mit akarsz tanítani? Tudom, hogy valami fontos. Tudom, hogy az épülésemre szolgál majd, de nem értem.
Bevallom, azért is akartam a nyuszit, hogy majd egy kis vigaszt nyújtson. Támaszt, amit a barátaimnak kellene. Hogy ne érezzem magam olyan nagyon egyedül. Erre váratlanul ő sincs már.
Ami igazán kiborít, az az, hogy nem értem az anyagot. Így nem tudom megcsinálni a leckét. Végre kezdtem jobban lenni. Úgy éreztem, működhetnek tovább a dolgok. Nem csak a kis jószág elvesztése fáj, sőt, nem is az fáj igazán, hanem az emlékek. A seb, ami újra keletkezett, pedig már egész szépen gyógyulgatott.
Bár még nem értem, de megtanulom a leckét, ígérem! Csak ne vigyél el már mást... csak egy kicsit ne.

Nefertiti minden előzetes jel nélkül váratlanul elpusztult. :(
Nem tudom, mi történhetett vele, teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Két napot vigyáztak rá a lakótársaim, ma este amikor visszajöttem, még nem volt semmi baja. Ugrándozott, evett-ivott rendesen, semmi rendelleneset nem tapasztaltam nála, jött hozzám meg utánam. A szénatartójára ráugrott ugyan elég rossz szögben a gyomrát megütötte, de utána is vígan szaladt tovább.
Csak arra lettem figyelmes, hogy rossz érzésem van. Ránéztem, feküdt a sarokba a háza mellett közvetlenül: azt hittem, kényelmes fekhelyet talált. Megcirógattam, hogy mozduljon onnan, de nem tette. Kivettem, letettem a földre, és kicsúsztak a lábai. Gondoltam lehet eltörtek, de semmi jelét nem adta ennek se, megtapogattam, akkor se. Nem tudta tartani magát, nem tudott ugrálni sem. Aztán már a fejét se tudta önállóan emelni. Próbáltunk orvost hívni, de nincs ügyelet Dunaújvárosban.
Epilepsziához hasonlító tüneteket produkált, megmerevedtek a testrészei, a feje is hátrahajlott ahogy feküdt az oldalán. Nem tudtam vele mit csinálni, és végül elpusztult.

Nagyon sokszor érzem magam egyedül mostanában. Tudom, tudom, nagyon sok a lehangoló bejegyzésem az utóbbi időben, de ez van. Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy eljutok majd odáig, hogy teljesen magamban kelljen problémákat megoldanom. Régebben mindig volt valaki, akinek elmondhattam, aki meghallgatott, és segített, de most már nincs. Egyszerűen úgy érzem, elfogytak körülöttem azok az emberek, akiket korábban érdekeltem. Azt hiszem, ez az én hibám is, de szerintem nem túlnyomórészt, mivel én szoktam keresni őket. Ez igaz a bagolykövesekre is, sok ember, akiről azt hittem, hogy majd most jobb lesz, és tényleg keressük egymást, megint csak kiábrándított: nem érdeklem, nem foglalkozik velem, vagy úgy is mondhatnám, hogy leszar. A nagy ígéretek, hogy melletted állok elfogytak, elkoptak, és egyedül maradtam. Igen, tudnék kivel beszélgetni arról, ami bennem van, ami történik velem, de minek, ha nem érdekli? Ha arra sem veszik a fáradtságot, hogy megkérdezzék, mi van velem? Nem fogok mindig mindenkit én keresni, pláne azért nem, hogy panaszkodjak. Így hát maradok egyedül, vagy néhány emberrel, akik néha-néha megkérdezik, mert már nem bírják nézni, hogy mi van velem.

Szeretnék szívből nevetni.
Szeretném, ha nem fájna ennyire.
Szeretném túltenni magam a veszteségen.
Szeretnék egy kicsit boldogabb lenni... 

Igazából zavar az, hogy a határozott kérésem ellenére kaptam ma legalább 20 üzenetet, vagy többet, hogy boldog névnapot. Könyörgöm, hogy lehetett volna az, amikor ma volt a nagypapám búcsúztatása??? Nem értem, hogy nem gondolnak erre az emberek, de oké, nem gondolnak, de amikor szándékosan, nyomatékosan kérem, hogy NE irkáljanak ilyet, mert nem lesz az, akkor is vannak, akik tesznek rá. Vagy nem veszik a fáradtságot, hogy mielőtt irkálnak, lelapozzanak kicsit... szándékosan tegnap este írtam ki, hogy észrevehető legyen. Mindegy is... nem nagyon érdekel már, nap közben még idegesített.

Nem mondanám egyébként, hogy nagy a változás. Továbbra is hullámokban képes rám törni a zokogás időnként, amikor eszembe jut. És ahogy számoltam, nem lett boldog a napom, akár mit is jósoltak ezzel kapcsolatban. Nem tudom, mikor leszek túl ezen... vagy túl leszek e, vagy egyáltalán. Hiányzik. Rengeteg történet jut eszembe róla, például, hogy amikor legutoljára találkoztunk, akkor tanítottuk mamámnak az aloe vera szót, mert nem tudja kimondani, és mennyit nevettünk. Vagy az, hogy állandóan nevetett valamin, meg bohóckodott. Nagyon sok minden érdekelte, tőlem is mindig kérdezgetett mindenfélét a számítógépekről, vagy ami épp eszébe jutott, és ezt imádtam benne, rengeteg mindenről tudtunk beszélgetni, és mindig érdeklődött. A hagyományőrzés is nagyon tetszett neki, szeretett volna egyenruhában látni. Hát ma abban voltam...
Nagyon féltem a nagymamámat.

Érdekes, hogy az emberek többsége azt hiszi, hogy aki nem teszi az ablakba, közkinccsé a problémáit, annak nincsenek is. Hát, pedig elárulom a k*rva nagy titkot: vannak. Talán több is, mint azt bárki el tudná képzelni. És talán ezek az emberek se vágynak többre, mint az emberi szóra, ami mondjuk eltereli a figyelmüket arról a mocsokról, amiben élnek. Mert van, aki beteg, és van, aki meg belebetegszik abba, hogy a megélhetésért küzdjön. Mert van, akinek a szülei adnak, és van, aki nem szívesen fogadja el, mert az csak további botrányokat szül, és ha magának kell is megdolgoznia érte, az legalább az övé; senki nem fog miatta lelkiismeretfurdalást okozni, bűntudatot ébreszteni. Csak hogy ez a fajta szabadság áldozatokkal, és lemondással jár, amit az, aki kap, nem ért meg minden esetben. És ez a fene nagy szabadság nem mindig élvezhető, pont azért, amilyen áron meg kell szerezni, és amilyen nehéz megtartani.
És akkor ne is beszéljünk már arról, hogy időnként a család nem segít, de még inkább gátol. És én márpedig akkor se fogom a kirakatba pakolni a problémáimat, mert nem kell, hogy mindenki lássa, és csámcsogjon rajta. Aztán van, amikor belefutok, hogy feltételezném, az értelmesek megállnak, és kérdeznek. De nem mindig van ez így...

Egyszerűen nem értem, hogy amikor nekem lenne szükségem segítségre, és támaszra, akkor miért nincsenek mellettem a barátaim. Azok a barátaim, akikre számítok, mert ők is számíthattak rám, és azt hittem, ez kölcsönös... miért vagyok mindig egyedül, miért nincs, aki segítene elviselni a fájdalmat és a terheket. Tudom, hogy erős vagyok, de ettől még nem muszáj megvárni, hogy agyonnyomjanak a kőhalmok, amiket folyamatosan rám dobálnak. Egyszerűen belefáradtam, hogy mindig mosolyogjak, hogy mindig én legyek az erős, a legyőzhetetlen, a sebezhetetlen, aki mindent kibír. Nem vagyok szuperhős, és nem bírok ki mindent, és én is érzem a fájdalmat, a keserűséget, a félelmet, hogy nincs egy biztos hátterem, és hogy kellene segítség. De nincs... mert ami lenne, aki lenne, az is száz, vagy több kilóméterre van.

Nem nagyon tudok még róla írni, azt hiszem. Túl kettős érzelmek vannak bennem, és egyelőre jobban érzem a fájdalmat, mint az örömöt... aki ismer, az tudja, hogy nem szeretem a lezárásokat, a végleges dolgokat. Majd jobb lesz...

Azt hiszem, a szervezetem próbál arra célozni, hogy nem, ez NEM az az út, amin haladni kéne. Mert a három napos dunaparti koncertezés megalapozott jó hangulattal derékfájáshoz vezet. Au!