Egyszerűen nem értem, hogy amikor nekem lenne szükségem segítségre, és támaszra, akkor miért nincsenek mellettem a barátaim. Azok a barátaim, akikre számítok, mert ők is számíthattak rám, és azt hittem, ez kölcsönös... miért vagyok mindig egyedül, miért nincs, aki segítene elviselni a fájdalmat és a terheket. Tudom, hogy erős vagyok, de ettől még nem muszáj megvárni, hogy agyonnyomjanak a kőhalmok, amiket folyamatosan rám dobálnak. Egyszerűen belefáradtam, hogy mindig mosolyogjak, hogy mindig én legyek az erős, a legyőzhetetlen, a sebezhetetlen, aki mindent kibír. Nem vagyok szuperhős, és nem bírok ki mindent, és én is érzem a fájdalmat, a keserűséget, a félelmet, hogy nincs egy biztos hátterem, és hogy kellene segítség. De nincs... mert ami lenne, aki lenne, az is száz, vagy több kilóméterre van.