Tegnap-ma volt. Nagyon rég éreztem már ilyet, amit most: 8-kor kezdtünk, 2 után valahogy feküdtem le aludni, és már fél 7 óta fent vagyok.
A Szakestély nagyon-nagyon jó volt, benne volt a 10, de talán az 5 legjobb Szakestélybe számomra, amin eddig voltam. Az apróságok ellenére, amik nem mentek zökkenőmentesen is így van ez, mert nem (csak) ezen múlik a dolog.
Furcsa látni őket, akiket kereszteltem így, hogy már "ekkorák". Olyan érzés lehet ez, mint amikor az anya nézi ahogy a gyerekei felnőnek, hát igen, ez történik folyamatosan, és olyan nehezen tudom elhinni, nem rég még Műszaki Tanár fórum volt arról, hogy hogyan tovább, aztán szakot alapítottunk, most meg már ott tartunk, hogy néhány hónap, és hivatalosan is megalakul az Első Bölcsész Valéta Bizottság. Annyira büszke vagyok!

Ugyanakkor kicsit fáj is, és félek is. Nem tőlük, tudom, hogy jók lesznek, és mindent, amit kaptak, át fogják adni. Azoktól félek, akik majd 5-10 év múlva ott állnak, és talán ismerni sem fogják a gyökereiket, és még csak nem is feltétlenül emiatt; amiatt, hogy szégyenkeznem kell majd miattuk. Mert elfelejtik, hogy kik ők, és elfelejtenek minket is.
Talán ez vezetett oda, hogy olyat tettem, amit utoljára ha jól emlékszem akkor még elsőévesként itt: korán felébredtem, megszállt az ihlet, és nem hagytam elsuhanni, hanem írtam egy felszólalást a Tisztségátadóra. Már most. Azt hiszem, ez tényleg jó lett!

22 éves, alig használt torkomat és jobb fülemet elcserélném egy újabbra, egészségesebbre.

Rengeteget alszom, és mégis szinte mindig fáradt vagyok, és sokszor kedvetlen is.
Voltam otthon, allergiavizsgálaton, az eredményeim jók, de azért még megyek majd az Asthma Ambulanciára, biztos, ami biztos, a főorvosnő nagyon aranyos volt, és szakszerű, szeretem az ilyen orvosokat.
Egyébként meg magamba fordultam kicsit. Mármint ide se írok, pedig sokszor lenne mit, de úgy érzem, hogy nem akarom leírni, mi van velem, magam sem tudom, hogy miért. Talán azért, mert az emberi kapcsolataimat fontosabbnak tartom, ezáltal inkább elmesélem azoknak, akiket érdekel, és megkérdezik, vagy ha meg valami olyan van, amit nem akarok elmesélni, azt úgyse fogom leírni sem.
Komolyan foglalkoztat a pszichológushoz látogatás gondolata. Nem akarok gyógyszert szedni, de egy hete megint majdnem pánikrohamom volt, de szerencsére még idejében kontrolláltam, nem tudom, hogyan sikerült, vagyis tudom, hogy mire gondoltam, de hogy miért sikerült, azt nem.
És nem is ezért akarok elmenni, el akarok én már menni elég rég óta. Tudom, hogy tudna segíteni dolgokban, mert van olyan, amit érzek, vagy gondolok valahogy, de nem hiszem, hogy az jót tesz nekem. És eddig szerintem nem voltam igazán kész rá, hiszen mindig a pénzre fogtam, és ha nagyon akartam volna, hamarabb is eszembe juthatott volna a TB-s rendelés. Mégis most jutott eszembe, ez azért jelenthet valamit.

Szóval, csak úgy elvagyok. Nem érzem magam rosszul (már) a bőrömben (annyira) de azért lenne mit befoltozni, helyre hozni bennem. És szeretném is, csak közben meg itt ez a nagy fáradtság, és nem akarok elindulni. Meg dolgaim is vannak, természetesen, meg is őrülnék, ha semmit nem tudnék csinálni, az annyira nem én vagyok. El akarok menni igazából az országból, és belekezdeni valami újba - megfigyeltem, nálam ezek ilyen pár éves periódusok.
Általánosból hatosztályos gimibe mentem, egy korábbi osztálytársam jött, akit ismertem, de azon kívül mindent elölről kellett kezdenem. 11-be már alig vártam, hogy vége legyen, és elköltözhessek messzire, valami ismeretlenbe, újba belevágni, új világot építeni magam köré. Dunaújvárosba kerültem, és elég jól megoldottam a világomat, kifejezetten élhető, és szerethető, és sok barátom is lett, meg rengetegen ismernek. Most megint eltelt már 5 év lassan, hogy idejöttem, és mennék tovább, megint valami újba belevágni, elölről kezdeni mindent. Furcsa ez. Fura vagyok. :)

Nem értem. Komolyan nem értem.
Ma van a nagypapám halálának a 3. hónapfordulója. Tegnap pusztult el az a kis picinység, aki itt volt velem vagy másfél hónapja. Erre egyik pillanatról a másikra már nincs...
Miért történik ez? Mit akarsz tanítani? Tudom, hogy valami fontos. Tudom, hogy az épülésemre szolgál majd, de nem értem.
Bevallom, azért is akartam a nyuszit, hogy majd egy kis vigaszt nyújtson. Támaszt, amit a barátaimnak kellene. Hogy ne érezzem magam olyan nagyon egyedül. Erre váratlanul ő sincs már.
Ami igazán kiborít, az az, hogy nem értem az anyagot. Így nem tudom megcsinálni a leckét. Végre kezdtem jobban lenni. Úgy éreztem, működhetnek tovább a dolgok. Nem csak a kis jószág elvesztése fáj, sőt, nem is az fáj igazán, hanem az emlékek. A seb, ami újra keletkezett, pedig már egész szépen gyógyulgatott.
Bár még nem értem, de megtanulom a leckét, ígérem! Csak ne vigyél el már mást... csak egy kicsit ne.

Mit mondjak? Nem hozott sok újdonságot. Jó volt a szülinapom! :) Soksok köszöntést kaptam, végül meglett a 150. Furcsa érzés, hogy ha nem is túllihegve, de ennyi ember gondol rám annyi erejéig, hogy felhívjon, írjon egy üzenetet, vagy valami. Jó érzés. :)
Egész nap pakoltam, és készülődtem, ami nagyon jó volt, lefoglalt. Plusz zenéket hallgattam, mint ez is, az egyik legjobb szerintem, nagyon tetszik. ^^
http://www.youtube.com/watch?v=rEc8rGonrQw&feature=player_embedded&fmt=34
Csak így tudom megmutatni, mert ez a béna blogspot máshogy nem hajlandó. :D
Kaptam Tamási szeletet Milenáéknál, ami még mindig isteni! Sőt, Rékától még esti mosolyt is kaptam úgyhogy nagyon különlegesnek érezhettem magam. :)
Ezen kívül meg akivel azt hittem, majd megoldja a problémámat az, hogy írni fog, hát... elég nagy csalódás volt ismételten. Majdcsak belejövök már... mert hogy ez nem oldotta meg azt, hogy nem beszélünk. Ugyanis azon kívül, hogy boldog születésnapot, nem volt hajlandó velem szóba állni. Hát, majd lesz valami... egyelőre tábor van kilátásba, nagyon szorosan előttem. :)