Tegnap voltam színházban Ashleykével meg Angelinával meg két barátjukkal. Az Én, József Attilát néztük meg. Annyira nagyon tetszett, hogy egyszerűen képtelen lennék szavakkal leírni... totális, teljes és visszavonhatatlan szerelem köztem és a musical között. Szóval az új szerepálmom is megszületett, a darabban Flórát játszani. *.*

Utána meg Pesten aludtam, és olyan jó volt, sokat-sokat beszélgettünk a lányokkal. Ja, és már elkezdtem ám olvasni a könyvet! ^^
Ma nem mennek a szavak. Egy ilyen katarzis után ez nem is csoda...

Tegnap-ma volt. Nagyon rég éreztem már ilyet, amit most: 8-kor kezdtünk, 2 után valahogy feküdtem le aludni, és már fél 7 óta fent vagyok.
A Szakestély nagyon-nagyon jó volt, benne volt a 10, de talán az 5 legjobb Szakestélybe számomra, amin eddig voltam. Az apróságok ellenére, amik nem mentek zökkenőmentesen is így van ez, mert nem (csak) ezen múlik a dolog.
Furcsa látni őket, akiket kereszteltem így, hogy már "ekkorák". Olyan érzés lehet ez, mint amikor az anya nézi ahogy a gyerekei felnőnek, hát igen, ez történik folyamatosan, és olyan nehezen tudom elhinni, nem rég még Műszaki Tanár fórum volt arról, hogy hogyan tovább, aztán szakot alapítottunk, most meg már ott tartunk, hogy néhány hónap, és hivatalosan is megalakul az Első Bölcsész Valéta Bizottság. Annyira büszke vagyok!

Ugyanakkor kicsit fáj is, és félek is. Nem tőlük, tudom, hogy jók lesznek, és mindent, amit kaptak, át fogják adni. Azoktól félek, akik majd 5-10 év múlva ott állnak, és talán ismerni sem fogják a gyökereiket, és még csak nem is feltétlenül emiatt; amiatt, hogy szégyenkeznem kell majd miattuk. Mert elfelejtik, hogy kik ők, és elfelejtenek minket is.
Talán ez vezetett oda, hogy olyat tettem, amit utoljára ha jól emlékszem akkor még elsőévesként itt: korán felébredtem, megszállt az ihlet, és nem hagytam elsuhanni, hanem írtam egy felszólalást a Tisztségátadóra. Már most. Azt hiszem, ez tényleg jó lett!

A mai napom, hát... el tudtam volna képzelni jobbat. Egész nap a pénz miatt bosszankodom, utálom, amikor ilyen helyzetbe "kényszerülök".
Na, utána Ashleynél találtam ezt a szupi számot, amit Angelinne énekel. :D Imádom KC-t, nem is véletlen lett ő a kariképem. ^^
Köszi Ashley, hiányzol! <3 *.*

Már kellett, kicsit kevésbé "hivalkodó". Jó, szerintem önmagában az előző se volt az, csak hát amit képviselt, az most annyira nem passzol hozzám. A minden happy és virágok nőnek a talpam alatt amerre járok életérzés valahogy most nem az enyém.
Nem érzem magam rosszul (sőt, amióta eljöttem otthonról, azóta kifejezetten jól vagyok) de azért nem is ugrok ki a bőrömből örömömbe. Szerencsére a szokásos januári mélyhullám az idén nem kísért, bizonyára azért, mert nincs olyan nagyon tél, és sokat süt a nap, meg azért is, mert nem vagyok egyedül az albérletben.
Nem akarom összegezni az előző évemet. Volt, elmúlt, úgy, ahogy... pedig lehet, hogy szükség lenne rá, elvégre sok jó dolog történt, amire talán jó emlékezni, miközben leírom. De nem fogom.
Újévi fogadalmaim vannak, ahogy mindig, aztán majd meglátom, hogy mennyire tartom be. Például megfogadtam, hogy nyerek 10 millió forintot. :D Tudom, hogy hülyén hangzik, meg talán hülyeség is, de valamivel kell szórakoztassam magam a kattogás helyett, ami az otthoniakat illeti. Nem szeretek tehetetlen lenni.

Nem értem. Komolyan nem értem.
Ma van a nagypapám halálának a 3. hónapfordulója. Tegnap pusztult el az a kis picinység, aki itt volt velem vagy másfél hónapja. Erre egyik pillanatról a másikra már nincs...
Miért történik ez? Mit akarsz tanítani? Tudom, hogy valami fontos. Tudom, hogy az épülésemre szolgál majd, de nem értem.
Bevallom, azért is akartam a nyuszit, hogy majd egy kis vigaszt nyújtson. Támaszt, amit a barátaimnak kellene. Hogy ne érezzem magam olyan nagyon egyedül. Erre váratlanul ő sincs már.
Ami igazán kiborít, az az, hogy nem értem az anyagot. Így nem tudom megcsinálni a leckét. Végre kezdtem jobban lenni. Úgy éreztem, működhetnek tovább a dolgok. Nem csak a kis jószág elvesztése fáj, sőt, nem is az fáj igazán, hanem az emlékek. A seb, ami újra keletkezett, pedig már egész szépen gyógyulgatott.
Bár még nem értem, de megtanulom a leckét, ígérem! Csak ne vigyél el már mást... csak egy kicsit ne.

Nefertiti minden előzetes jel nélkül váratlanul elpusztult. :(
Nem tudom, mi történhetett vele, teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Két napot vigyáztak rá a lakótársaim, ma este amikor visszajöttem, még nem volt semmi baja. Ugrándozott, evett-ivott rendesen, semmi rendelleneset nem tapasztaltam nála, jött hozzám meg utánam. A szénatartójára ráugrott ugyan elég rossz szögben a gyomrát megütötte, de utána is vígan szaladt tovább.
Csak arra lettem figyelmes, hogy rossz érzésem van. Ránéztem, feküdt a sarokba a háza mellett közvetlenül: azt hittem, kényelmes fekhelyet talált. Megcirógattam, hogy mozduljon onnan, de nem tette. Kivettem, letettem a földre, és kicsúsztak a lábai. Gondoltam lehet eltörtek, de semmi jelét nem adta ennek se, megtapogattam, akkor se. Nem tudta tartani magát, nem tudott ugrálni sem. Aztán már a fejét se tudta önállóan emelni. Próbáltunk orvost hívni, de nincs ügyelet Dunaújvárosban.
Epilepsziához hasonlító tüneteket produkált, megmerevedtek a testrészei, a feje is hátrahajlott ahogy feküdt az oldalán. Nem tudtam vele mit csinálni, és végül elpusztult.

Szeretnék szívből nevetni.
Szeretném, ha nem fájna ennyire.
Szeretném túltenni magam a veszteségen.
Szeretnék egy kicsit boldogabb lenni... 

Igazából zavar az, hogy a határozott kérésem ellenére kaptam ma legalább 20 üzenetet, vagy többet, hogy boldog névnapot. Könyörgöm, hogy lehetett volna az, amikor ma volt a nagypapám búcsúztatása??? Nem értem, hogy nem gondolnak erre az emberek, de oké, nem gondolnak, de amikor szándékosan, nyomatékosan kérem, hogy NE irkáljanak ilyet, mert nem lesz az, akkor is vannak, akik tesznek rá. Vagy nem veszik a fáradtságot, hogy mielőtt irkálnak, lelapozzanak kicsit... szándékosan tegnap este írtam ki, hogy észrevehető legyen. Mindegy is... nem nagyon érdekel már, nap közben még idegesített.

Nem mondanám egyébként, hogy nagy a változás. Továbbra is hullámokban képes rám törni a zokogás időnként, amikor eszembe jut. És ahogy számoltam, nem lett boldog a napom, akár mit is jósoltak ezzel kapcsolatban. Nem tudom, mikor leszek túl ezen... vagy túl leszek e, vagy egyáltalán. Hiányzik. Rengeteg történet jut eszembe róla, például, hogy amikor legutoljára találkoztunk, akkor tanítottuk mamámnak az aloe vera szót, mert nem tudja kimondani, és mennyit nevettünk. Vagy az, hogy állandóan nevetett valamin, meg bohóckodott. Nagyon sok minden érdekelte, tőlem is mindig kérdezgetett mindenfélét a számítógépekről, vagy ami épp eszébe jutott, és ezt imádtam benne, rengeteg mindenről tudtunk beszélgetni, és mindig érdeklődött. A hagyományőrzés is nagyon tetszett neki, szeretett volna egyenruhában látni. Hát ma abban voltam...
Nagyon féltem a nagymamámat.

Csak lenne már így... *sóhaj*
Szóval akarom mondani, voltam táborbaaaan! Igen, a varázslósban (már ez azoknak, akik nem a varázslósok és olvasnak (1, maximum 2 ember?). Nagyon jó volt, élveztem rettentően, bár a végén azért már jönni akartam. Semmi más okból, mint a fáradság, és a konfliktusok, amik meg lelkileg fárasztottak el.
Rájöttem, miért szeretem ennyire ezt a bandát: mert igazán önmagam lehetek, anélkül, hogy bárki elítélne emiatt (kis túlzással). És arra is rájöttem, hogy ez nem mehetne így, ha 365 napot lennéne együtt egy évben, szóval kezdem elfogadni, hogy bizony a tábor 10 nap, a legjobb az évben, pont azért, mert csak 10.
Úgy érzem, idén már tényleg számított a véleményem, meg szervezőként is jobban kivettem a részem a dolgokból, mint 2 éve (tavaly 3 napra mentem le táborba, vagy annyi se inkább...) szóval ennek külön örültem. Tetszett, hogy tetszettek a programok a többségnek, és dühöngtem az óráim után, de ennek egy része saját hülyeség. Szóval lényegtelen, azt, hogy én hülye vagyok, majd lejátszom magammal.
Rájöttem arra is, kétségtelenül a táborban-utána, bár nem csak emiatt, hogy az utóbbi egy évben (főként) nem voltam valami jó barát. Bár nem csak rajtam múlott, és ezzel nem mentegetőzni akarok dehogynem. 
Ma értem vissza Dunaújvárosba, a buszon meg Élt egy négert énekeltem magamban, meg azt a dalt, amiben mindig van egy ház. :D Aztán Dzsungel könyvét hallgattam séta közben, és eszembe jutott, hogy átkölthetném... kétségtelenül a Minden Varázslat átköltött dal miatt. Azt imádom, az egyik kedvencem! :) Maxi respect érte Rabbotnak!
Ja, tök furcsa, hogy Nikinek szólítanak. Hogy nem Szia, Angel vagyok, hanem Szia, Niki vagyok... pff. Annyira megszoktam, annyira szeretem, hogy totál fura volt otthon is, még anyukámtól is (persze Willtől táborban furább, de hát na... azért anyukám mindig így hívott! XD)
Szóval eldöntöttem, hogy jobb barát leszek. Remélem, a másik felek is vevők lesznek erre, mert ugyebár kettőn áll... én pedig kifejezetten utálom az egyoldalú dolgokat (hülye eridonos/griffendéles oroszlán).
Loptam egy képet Petrától, ami nagyon tetszik *.*

Éééés kijött! ^^ Már elénk a buszmegállóba, miután megnéztük pénteken a HP 7/2-t a moziba. Fúú, én imádtam. *.* Az elejétől kezdve borzongtam a végéig. És már amikor Dobby sírját mutatták, elsírtam magam. És még utána is vagy kétszer a film alatt. Naaaagyon jó, imádom, tényleg méltó az egész film és könyvsorozathoz szerintem. *.*

Szóval mindezek, és Sirius teaházas kiakadás után Csigabigázás. Ilyet kapott tőlem Ő, és Dani, és Meggymag:


Én csináltam! ^^ Ja és eldöntöttem, hogy gyártok még. Mert jó, és tetszik, és élveztem csinálni . :) Babanapló egyébként.

Szóval másnap legénybúcsús-lánybúcsús-kertipartys izé volt, élveztem! :D
Kis szösszenetek: igyál 3/4 3-ig; tokatorna; várom már, hogy lefeküdjünk XD; a pasi pasija meg a csaj csaja; alvás helyett gondolkozás; persze, hogy nem hallod mert nem néztél oda XD; mindenen röhögés; húzóra ivás; gecica XD; cuki kutyi *.*; nem kérek bocsánatot, de bocsánat; macskának lepkevadászat; buzikör XD; rámozdult a **** a csajomra;  Dani mindenkire haragszik; orosz vodka ami ukrán. Kb ennyi jutott eszembe! XD

Nem nagyon tudok még róla írni, azt hiszem. Túl kettős érzelmek vannak bennem, és egyelőre jobban érzem a fájdalmat, mint az örömöt... aki ismer, az tudja, hogy nem szeretem a lezárásokat, a végleges dolgokat. Majd jobb lesz...

Tegnap volt lent nálunk az Ezo-ház. Már tavaly is jártak itt, a szakmai napon, amit szerveztünk. Ők egy csoport vállalkozó spiritiszta ember, akiknek különféle képességeik vannak. Volt például Tisztánlátó, aki nekem tavaly nagyon tetszett. Persze, mivel érdekel ez a dolog, és fontos számomra, így emlékeztem, miket mondott. Szóval volt egy-két kérdésem már azóta, hogy mi változott, stb... és azzal kezdte, hogy emlékszik rám arcról, arra nem, mit mondott. De végre jó úton vagyok! Már itt volt az ideje, persze még hosszú, de akkor is, most már legalább jó az irány! :D
És ami a legjobb: hogyha ezen az úton haladok, amin most elindultam, akkor nem csak a szakmai életemet, de a magánéletemet, és a családi gondokat is megválthatom vele... hát itt lenne az ideje már. Szóval eszem ágában nincs letérni. Azt mondta benne van a sorsomban a színészet, és megvan hozzá a tehetségem is. De még lelkileg is kell hozzá tanulnom, nem csak szakmailag. Szóval hosszú az út azt tekintve is, de az induláshoz már elég jó vagyok... és még a kapcsolatokra is meg van idén a lehetőségem, ami majd elősegíti a pályámat.

Az élet szép! :)

Ez nem az eredeti altatódal, csak összepárosították. Régebb óta ismerem ezt a dalt, és nagyon-nagyon szeretem!