Tudom, tudom, nagyon régen nem írtam. De nem igazán volt mit, azt hiszem. Vagyis nem, ez így nem igaz, inkább azt mondanám, hogy nem tudtam, hogyan írjam le, és le akarom e. Az agyamnak van egy olyan tulajdonsága, hogy a rossz, nagyon rossz emlékeket törli a fejemből. Csak a fájdalom marad, semmi más, mintha azt az időszakot átvegetáltam volna zombiként. Nem tudnám elmondani a mindennapokat. Csak azt tudom, hogy megtörtént, és fájt, és fontos részleteket. Szóval talán ezért nem akartam leírni, hogy ne legyen, ami emlékeztetne.
Otthon voltam két hetet, a helyzet változik: szarból szarabb. Egyszerűen kezd kikészíteni a tétlenség, pláne, mivel 2 hétig folyamatosan kaptam a nyakamba a problémát, hogy mi a helyzet. Kilátástalan, ha nem tudok 10 milliót, vagy havi 80 ezer körül előteremteni és hazaadni. Aggódom értük, és úgy érzem, hogy nekem kellene megteremteni, amit ők nem tudnak, hogy nem tanulnom kéne, hanem elhúznom dolgozni, és segíteni. De anya hallani se akar erről, apa se igazán rajong az ötletért, és én se. Csak másfél év még túl hosszú idő. Úgyhogy nem tudom, hogy mi is legyen...
A karácsony? Hát, én nagyon próbáltam pozitívan hozzáállni. Tényleg. Csak nehéz, pláne úgy, hogy mamám beteg volt, nagyon, és az orvosok meg egy rakás szart nem érnek. Elment a háziorvosához, hogy valószínűleg kiújult neki az epebetegsége, írja fel azt a gyógyszert, amit kapott, amikor egy éve műtötték epevezeték szűkülettel, vagy hogy mondják ezt. Erre felírt valamit, amitől csak rosszabb lett, és kapott beutalót. De ekkor már több napja kijött belőle minden.
Aztán rávettem karácsonykor, hogy menjen el az ügyeletre, hátha akkor majd kiírják neki. Elmondta a baját, vitte a leleteit, erre mit mondott az a hozzá nem értő szerencsétlen doktornő? Hogy sárga a szeme, lehet, hogy vírus. És beküldte Szegedre. 25-én egész nap vizsgálták szegényt, kiderült, hogy nem vírus. Hazaengedték azzal, hogy menjen be Szegedre a beutalóval majd munkanapon. Bement, kapott is időpontot, mikorra? Január 18!!! Úgy, hogy nem maradt meg benne egy pohár víz se!
Szóval ennek az lett a vége, hogy december 31-én bevitte anya a kórházba, mert rosszul lett. Megvizsgálták, epekő, másnap megműtötték, de még mindig lehetett benne, mert tegnap megint megműtötték, ugyanis ivott egy kis teát és megint görcsölt. És az orvos mit mondott? Legközelebb első nap amikor jelentkeznek a tünetek, rögtön menjen be, és akkor majd hátha kibírja a műtétig... -.- Eszméletlen!

Nem értem. Komolyan nem értem.
Ma van a nagypapám halálának a 3. hónapfordulója. Tegnap pusztult el az a kis picinység, aki itt volt velem vagy másfél hónapja. Erre egyik pillanatról a másikra már nincs...
Miért történik ez? Mit akarsz tanítani? Tudom, hogy valami fontos. Tudom, hogy az épülésemre szolgál majd, de nem értem.
Bevallom, azért is akartam a nyuszit, hogy majd egy kis vigaszt nyújtson. Támaszt, amit a barátaimnak kellene. Hogy ne érezzem magam olyan nagyon egyedül. Erre váratlanul ő sincs már.
Ami igazán kiborít, az az, hogy nem értem az anyagot. Így nem tudom megcsinálni a leckét. Végre kezdtem jobban lenni. Úgy éreztem, működhetnek tovább a dolgok. Nem csak a kis jószág elvesztése fáj, sőt, nem is az fáj igazán, hanem az emlékek. A seb, ami újra keletkezett, pedig már egész szépen gyógyulgatott.
Bár még nem értem, de megtanulom a leckét, ígérem! Csak ne vigyél el már mást... csak egy kicsit ne.

Nefertiti minden előzetes jel nélkül váratlanul elpusztult. :(
Nem tudom, mi történhetett vele, teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Két napot vigyáztak rá a lakótársaim, ma este amikor visszajöttem, még nem volt semmi baja. Ugrándozott, evett-ivott rendesen, semmi rendelleneset nem tapasztaltam nála, jött hozzám meg utánam. A szénatartójára ráugrott ugyan elég rossz szögben a gyomrát megütötte, de utána is vígan szaladt tovább.
Csak arra lettem figyelmes, hogy rossz érzésem van. Ránéztem, feküdt a sarokba a háza mellett közvetlenül: azt hittem, kényelmes fekhelyet talált. Megcirógattam, hogy mozduljon onnan, de nem tette. Kivettem, letettem a földre, és kicsúsztak a lábai. Gondoltam lehet eltörtek, de semmi jelét nem adta ennek se, megtapogattam, akkor se. Nem tudta tartani magát, nem tudott ugrálni sem. Aztán már a fejét se tudta önállóan emelni. Próbáltunk orvost hívni, de nincs ügyelet Dunaújvárosban.
Epilepsziához hasonlító tüneteket produkált, megmerevedtek a testrészei, a feje is hátrahajlott ahogy feküdt az oldalán. Nem tudtam vele mit csinálni, és végül elpusztult.

Sokáig halasztottam ezt a posztot, de muszáj volt. Eléggé szíven ütött ugyanis a dolog. Mostanában mondjuk elég sokszor van, hogy felidegesítenek, és akkor leszanálom azt, akit érek, vagy aki felidegesített. Mea culpa érte, próbálom magam moderálni, de egyszerűen rossz nézni, ami a világban történik 'élet' címszóval, és ahogy az emberek viselkednek egymással az még hányingerkeltőbb, és így időnként elgurul a gyógyszerem, ahogy felhalmozódik a sok szenny.

Tehát: TDK. A sajátos nevelési igényű gyerekekről írtam. Ott kezdődik a sztori, hogy amikor a leadási határidő volt, akkor értem haza Milenáéktól. Nem, nem zavartattam magam, mivel már előre elmondták az infót, hogy az csak egy kb. ajánlott dátum. Ez volt október közepe, valójában a végéig lehetett leadni. Már ez önmagában felháborító szerintem, hogy ilyet megenged magának az iskola. Oké, egy-két napos csúszásra még én is azt mondom, hogy belefér, na de fél hónap?! Ez azért már mindennek a teteje, így én is meg tudtam volna csinálni a kutatásomat (csak sajna későn kaptam az infót).
Leadási határidő hétfői nap volt, előtte szombaton mentem Milenáékhoz, és azelőtt két héttel elkezdtem már levelezni a konzulensemmel, és küldtem neki, amivel megvoltam. Nem nagyon mondott rá semmit, csak, hogy találkoznunk kell. Ezt sikerült is beszerveznie nekem péntekre(!!!!), amivel alapvetően nem lett volna problémám, már kész voltam a dolgozattal, ami kutatási terv lett, mert azt mondta, azt is le lehet adni.
Igen ám, de akkor olyan szinten belekötött a dolgozatomba, és olyan szinten lehúzta, hogy egy nap alatt át kellett írnom a dolgozatom FELÉT! Áh, nem voltam ideges, és akkor még utána is kritizálta, mit javítsak. Miért nem lehet egyszerre elmondani, egyszer???
Legalább a hétvégém jó volt, de a lényeg: leadtam a dolgozatot, és el is jött az a bizonyos novemberi nap, amikor elő kellett adni.
Négyen pályáztunk a mi szekciónkban, a másik három dolgozatnak ugyanaz a tanár volt a konzulense, nekem pedig egy másik. Természetesen a zsűriben nem lehet konzulens, azért eljöttek minket megnézni.
A külső és belső bírálat alapján a 3. helyen voltam, és még utána volt az előadás. Mindannyiunk között pár pont különbség volt mindössze, tehát elég sokat nyomott a latban az előadás. Úgy éreztem, elég jól sikerült az előadás, és a barátnőm, aki az 1. helyen volt is azt mondta (Szilvinek megjegyzés: Nóri volt az :D ), hogy megijedt, hogy én leszek az 1.
Hát, nem lettem. Végeztünk, elindultunk hazafelé, majd hallottam, hogy a zsűritagok azt mondták a másik három doga konzulensének (ugye aki egy személy volt) hogy maradjon bent, eldöntik a sorrendet. Na itt gurult el a gyógyszer! Rettentően felháborodtam, hogy ezt mégis hogyan képzelik?! Nyilván nem véletlen nincs konzulens a zsűriben, erre őt meg ott tartják, amikor döntenek! Szangvinikus vagyok: az igazságtalanságot tűröm szinte legkevésbé!

Akkor már tudtam, hogy minden esélyem elúszott... és igazam lett. Én lettem az utolsó. És tudom, hogy az a tanárnő beleszólt a végeredménybe, mert Nóri miatta nem jutott országosra, holott 1. helyezett lett. Ezek után úgy döntöttem, hogy én ezzel a bandával soha többé nem vagyok hajlandó egy ilyen versenyen együtt dolgozni! És akkor még közli a konzulensem, hogy jobb volt az előadás, mint várta... köszi szépen, tehát elindított úgy a versenyen, hogy nem is hitte, hogy elég jó...
És mielőtt még valaki azt hinné, hogy csak a versenyszellem, és az igazságtalanság az, ami miatt háborgok: a nyertesek pénzjutalomban részesülnek. Nem mondom, hogy eleresztik őket anyagilag, de azért tízezren felül kap mindhárom.

Úgyhogy ezek után, ha ilyenbe belefogok, azt csak a volt pszichológia tanárommal leszek hajlandó, mert tudom, hogy ő megbízható, jó szakember, és nem fog így megszívatni a dolgozattal, mint a mostani konzulensem, aki meg még győzködne, hogy folytassam a kutatást. Ezek után?!

Nem, egyszerűen képtelen vagyok toleráns lenni, amikor csak azért kötnek belém, hogy belém legyen kötve. Jelenleg kurvára nem vagyok olyan idegállapotban, hogy jó humorom legyen ehhez, pláne, ha egy nap előfordul kétszer-háromszor.
Nem szeretek feleslegesen dolgozni. Aki annyira okos, az nyugodtan megcsinálhatja helyettem, de elegem van már abból, hogy szívatnak, egyszerűen, és halálra. Nem hiszem el, hogy nincs az emberekben egy cseppnyi jó érzés már, és nem azért nem köpik szemen a másikat, mert nem etikus, hanem azért, mert nem akarják, és nem csak akkor kedvesek mással, hogyha muszáj, hanem egyébként is, mert nem karót nyelt tuskók! Mi lett ebből a világból, ahol szerettem élni, és nem estek nekem két pofára leüvölteni azért, mert elrontottam valamit, ami egyébként csak csomókeresés a kákán???
Azt hiszem, kellene egy orvos. Meg nyugtató. Sok...

Elmentem ma, és körbejártam a fél várost, ami nagy teljesítmény, mert Dunaújváros még autóval körbejárva is hatalmas... szóval elmentem nadrágot venni mert már szükséges volt. Majd én turkálok!
Aha... a legközelebbi kínaiba sikerült vennem egy egyszerű fekete gatyát. Ennyit erről...
Ééés vettem ilyen pihe-puha csudijó zoknikat! *.* Van kék, lila, és piros, és olyan cukik, hogy belehalok, és erről ez jutott eszembe:

Egyik barátnőm szokta mindig ezt mondani, amikor olyan hangulatom van, hogy bunkó vagyok, vagy nem lehet hozzám szólni, vagy lehet, csak a reakciót zsebre tenni nem...
Ami azért megfontolandó, mert barátból nem sok akad már körülöttem. Talán egy kezemen meg tudnám számolni.
Hogy fáj-e? Néha igen, néha leszarom. Talán most, az újabb csalódás után, ami már nem is fáj, csak megjegyeztem, hogy megtörtént, tényleg le tudom szarni. Vagy talán nem. Remélem igen, jól jönne egy kis érzéketlenség. Nem gondoltam, hogy ezt fogom még gondolni és érezni.

Egyébiránt nagyon jó volt a tábor. Azért is vagyok olyan, mint aki csalánra pisilt, mert nem tudok és nem akarok visszarázódni még a hétköznapokba. Nem tudom, mit akarok. Barátokat akarok... szeretlek titeket! <3 És megfogadtam ismét, hogy sokat fogok tenni bizonyos kapcsolatokért.

Van itt valaki egyáltalán?